New Downhell tulajdonképpen ugyanolyan város, mint a többi világváros, London, New York, Párizs vagy épp Tokió. Ötmillióan lakják, története a tizenhetedik századig nyúlik vissza, akkor a hollandok építették, mint kikötőt és kereskedővárost, majd a franciáknak adták el potom pénzért, akik felvirágoztatták. Akár New York... Itt azonban van egy jelentős különbség: New Downhellben hemzsegnek a vámpírok. Tehát a város neve nem véletlen. De még csak ez sem olyan feltűnő, hiszen a párizsi vámpírokkal is folyót lehetne rekeszteni.
Ám New Downhellben működik a világ legszervezettebb és legbefolyásosabb vámpírtársulása. Ez teszi különlegessé a várost. Páratlanná és hátborzongatóvá. Mintha az egész területét valami sötét, furcsán démoni aura lengené körül, melyből az emberek mit sem érzékelnek.
Amikor a vámpírtársulások, melyek az emberek ellen esküdtek, úgy a tizennyolcadik század kezdetén elkezdtek sorra eltűnni a föld színéről, New Downhellben a társulás első és napjainkig egyetlen Fővezére felismerte, hogy épp emiatt tűnnek el: az ember hódít és pusztít, így Francis LeRoy (a Fővezér) paktumot kötött a város vezetőivel.
Ez a paktum, mely a Cordiale IX. nevet viseli, vagy kilencvenhét oldalas, latinul és franciául íródott (latinul a legfontosabb részek, azok pedig, melyek nélkül értelmetlen az egész, a tizenötödik században használt francia nyelven, tehát nincs az az elszánt jogász, aki nekiállna kibogozni), 1761-ben köttetett meg, és - a jogi útvesztőktől mellőzve - lényege a következő: kimondja, hogy a vámpírok faja nem létezik (habár a ‘vámpír’ szót keresni benne meddő vállalkozás, ugyanis mindvégig ‘Isten másik gondolkodó teremtményei’-ként emlegeti őket), ellenben védelmet élveznek a város vezetőségétől.
A paktumot mindezidáig nem bontották fel, és amíg Francis LeRoy nem óhajtja úgy, nem fogják felbontani. És biztosak lehetünk afelől, hogy Francis LeRoy nem óhajtja úgy.

- Parancsolt, uram? - a három, majd’ kétméteres, tagbaszakadt vámpír alázatosan térdre ereszkedett a fiatal, elegáns és méltóságteljes férfi előtt.
- Parancsoltam, Gerald - felelte a Fővezér halvány, rideg mosollyal, és intett fogdmegjeinek, hogy felállhatnak. - Tudom, hogy a múltkor immár megszámlálhatatlanadik alkalommal elszalasztottátok, most mégis újból ezt a feladatot bízom rátok - hangja kéjes izgalommal telt meg, ahogy az ezután következő mondatot hozzátette. - Fogjátok el a Rómait, és még élve hozzátok ide.
Gerald, a Fővezér első számú testőre sarkon fordult, és faarccal kisétált a nem túl nagy, mégis ünnepélyes Tanácsteremből. Gerald Weiver profi volt, bérgyilkos, testőr és kegyetlen vámpír egyszerre. De Marco Cygnus Tyranne mindig egy lépéssel előtte járt.
Amint kitette lábát a díszes ajtón, a "Római" leugrott a kupolás mennyezetről, ahol vagy két órája hallgatózott. Épp Francis LeRoy háta mögé érkezett, hangtalanul, talpra esve.
- Hányok tőled, LeRoy - szólalt meg, amint kiegyenesedett. Francis meg sem rezzent, egyszerűen nem lehetett meglepni. Szembefordult Marcóval, és kegyetlen, jégkék pillantását a másik férfi zöld íriszébe fúrta.
- Tisztában vagyok vele. Ugyanakkor...
- Ugyanakkor mi?
- Nem kerestetnélek újra és újra, ha az utálatod mélyén nem látnám az igazságot.
- Igazságot - ismételte Marco. Szinte köpte a szót.
- Az igazságot, ifjú barátom - Francis olyan biztos volt a dolgában, mint eddig soha, ennek ellenére izgalma egy kicsit alábbhagyott. Most, hogy Marco, a csaknem húsz éve szakadatlanul űzött vad végre a markában van, sajnálta, hogy véget ért a vadászat.
A fiatal vámpír ezzel szemben lángolt a gyűlölettől - és a vágytól. Igen, valóban okádhatnékja volt a Fővezértől meg az egész, nézetei szerint nevetségesen kicsinyes társulástól, testét azonban feltüzelte Francis LeRoy puszta látványa is; a hullámos, vörösarany fürtök, a hidegkék szem, a magas, karcsú, stílusosan izmos alak és a tiszteletet parancsoló megjelenés. Francis angyalarca és démontermészete szöges ellentétben álltak egymással. Marco különösen úgy érezte, mintha a gyönyörű külső és förtelmes belső egyszerre volna hivatott őt az őrületbe kergetni. Ám mesterétől rég megtanulta elrejteni gondolatait és érzéseit.
- Mégpedig azt az igazságot - folytatta Francis szenvtelen hangon -, hogy te akarsz engem.
- Na jól van LeRoy... - Marco felnevetett. Az érces hang körbetáncolta a kör alakú oszlopcsarnokot, majd semmivé foszlott a levegőben. - Azt reméltem, sikerül egy értelmes mondatot kihúznom belőled, de úgy látszik, tévedtem.
A Fővezér szélesen elmosolyodott. Hegyes szemfogai tisztán látszottak a gyér gyertyafényben, melyet az alácsüngő, nagy, kovácsoltvas csillárba dugott alig egy tucat gyertya szolgáltatta.
- Azt reméltem, magadtól is rájössz, de úgy látszik, tévedtem - közelebb lépett Marcóhoz, és végigsimított az ifjú vámpír makulátlan arcán. Az meg sem nyikkant. - Ugyanúgy akarlak, ahogy te engem, Marco - folytatta, s hangja a mondat végére buja suttogássá halkult.
Hozzásimult a sötét hajú férfihoz, aki hirtelen mozdulattal körülfonta erős karjaival.
- Te nem tudtad, hogy nekem mindig igazam van? - dorombolta Francis, és megcsókolta Marcót.
Marco teljesen elveszett a csókban. Érzékei eltompultak abban a pillanatban, hogy Francis bársonyos ajkai az övéit érintették, aztán amikor nyelvük szenvedélyes, ritmustalan táncba kezdett, ki is kapcsoltak.
Mikor azonban elváltak, Marco úgy érezte, nyakon zúdítják egy vödör hideg vízzel. Tagjaiban a keserű vágy fájdalmas gyönyörűségével felemelkedett, és kirepült a nyitva hagyott, színes üvegszemekkel díszített homlokzati ablakon a csillagokkal pettyezet vakfekete éjszakába.
Akarta Francist. De mennyire akarta.
Ennek ellenére hányingere volt tőle.

Francis, amint rádöbbent, hogy faképnél hagyták, iszonyatos haragra gerjedt.
- Nem érdekel, Tyranne, az enyém leszel, ha beledöglöm is! És nem fogok beledögleni, nekem elhiheted - suttogta gyűlölettől remegő hangon a homlokzati ablaknak, majd sarkon fordult, és lobogó, fekete bőrkabáttal elhagyta a tanácstermet. Érezte, ahogy újra kigyullad lelkében az olthatatlan vadászösztön.
- Szóval itt a főnök gyenge pontja. Milyen primitív... Milyen édes - suttogta magamagának undorodva Giselle Dalerion, aki az eseményeket végigkövette az egyik homályba burkolózó oszlop mögül. A Sírangyalként is emlegetett szépséges vámpírnő a Dalerion-klán vezetője volt, és a Fővezér posztjára pályázott. Tehát csak maga mellé kell állítania Marco Tyranne-t. Felnevetett, annyira egyszerűnek tűnt az egész. Már a kezében érezte a fővezéri hatalmat. A távozás Marco-féle módját választotta.
Ahogy a Clementine Boulevard felett repült, eszébe sem jutott, hogy semmi nem lehet egyszerű, amit Tyranne nevével hoznak kapcsolatba.

Késő-viktoriánus stílusban épült ház a magas kőfal mögött, annak idején paplakként használták - most Marco Tyranne otthona.
A fiatal vámpír alábbhagyott vággyal ereszkedett le a tornácra, és minden érzékével körbekémlelt. Nem volt egyedül, de erre számított. Francis pribékjei már megérkeztek. Marco úgy nyitott be a tömör, vaspánttal díszített tölgyfa ajtón, mintha egy teljesen normális vacsora után térne meg otthonába. Komótosan levette és a fogasra akasztotta fehér bőrkabátját, közben a Don Giovanni nyitányát fütyörészte, vámpírérzékei azonban körbejárták a házat, a betolakodók után kutattak és felkészültek egy esetleges támadásra.
Gerald Weiver és a két másik testőr igen közhelyes megoldást választottak: Marco hálószobájában, a szekrényben bújtak el, ami, lássuk be, három tagbaszakadt vámpírtől nem volt kis mutatvány.
Marco gúnyosan elmosolyodott. Jöjjön, aminek jönnie kell, gondolta, és elindult felfelé a szűk csigalépcsőn. A hálószobájába benyitva még erőteljesebben rohanták meg az idegen rezgések.
- A jó vámpír nem csak önmagát és gondolatait rejti el, hanem lelkének kisugárzását is - jutottak eszébe mestere szavai, és most érezte igazán, milyen igazak.
Még húzta egy kicsit az időt. Félig kigombolta az ingét, alaposan megszemlélte magát a szekrény üvegajtajában. Már megszokta a vámpírsággal jött angyalian gyönyörű külsőt, mindazonáltal elégedettséggel töltötte el önnön szépsége. Épp elfordult (még mindig éberen figyelt), amikor hatalmas dörrenéssel kivágódott a szekrény ajtaja, és kirontott rejtekhelyéről a bűbájos kompánia.
Marco villámsebesen a levegőbe emelkedett.
- Jó estét, uraim - szólalt meg delejes suttogással. - Közöljék a Fővezérrel, hogy minden jót kívánok - itt egy jól irányzott rúgással más pályára állította a közben alattomban a háta mögé repülő vámpírt -, viszont nem óhajtok találkozni vele.
Gerald elvigyorodott. Sokat képzel magáról ez a kis senkiházi taknyos. Ő és a megmaradt, másik kétajtósszekrény alkatú társa (a másik ugyanis belevágódott a padlóba és helyre kis lyukat ütött bele) követték Marco példáját. Gerald nekitámadt Marcónak, bár véletlenül sem komolyan, csak azért, hogy elvonja a figyelmét.
Az ifjonc (mert Marco Tyranne a maga százegy évével annak számított) ügyesen hárította Gerald Weiver (akit sokan "Hóhér"-ként emlegetnek, nem véletlenül) szemből jövő támadásait. Ezenközben a másik gorilla hátulról egy rántással megfordította, ettől Marco elvesztette egyensúlyát, és fejjel a padlóba zuhant.
Iszonyatos fájdalom járta át minden tagját, s csak jó néhány másodperc múlva enyhült. Gerald hátracsavarta a fekvő Marco tagjait, és gúnyosan megszólalt.
- Úgy nézem, márpedig találkozni fog a Főnökkel, még ma éj... - ezen ponton azonban elcsuklott a hangja, valószínűleg a tarkójára mért hatalmas rúgástól.
Csak ekkor ért el Marco füléig a hang, mely azt jelezte, hogy valaki kétszáz méter magasból besuhant a szobába, összetörte az ablaküveget és egy elegáns rúgással leterítette Geraldot. Az a valaki, aki gyorsabb volt, mint a hang, kellemes, női hangon érdeklődött a másik fogdmegtől:
- Te is kérsz, vagy inkább szélsebesen elügetsz innét a jó francba?
A hatalmas vámpír a másik lehetőséggel élt, szélsebesen kirepült a törött ablakon. Marco hanyattfekvésbe fordult, és alaposan megnézte magának a jövevényt. Nő volt, azaz lány, középtermetű, fekete ruhákat viselt, a jobb kezén elegáns bőrkesztyű volt. A férfi felpattant és kezét nyújtotta a lánynak, aki minden kétséget kizáróan vámpír volt.
- Jó estét, Miss...
- Diana Lynn Xhanaya Yoanne Christiana Silverwind - felelte a lány, és kesztyűs kezét Marcóéba csúsztatta.
- Marco Cygnus Tyranne, mellesleg nagyon köszönöm beavatkozását.
- Tegezz nyugodtan. Amúgy ugye jó helyen járok? Ez New Downhell, igaz?
- Ez New Downhell, de hogy jó helyen jársz... Nézőpont kérdése - vont vállat Marco. Leült az ágyra és hellyel kínálta Dianát, ám a lány állva maradt.
- Ezek a fickók... Meg akartak ölni?
- Egy frászt - a férfi hanyatt dőlt. Még sajgott a feje, de lassan múlni kezdett a fájdalom. - Élve akartak elvinni.
- Kihez?
- Francis LeRoyhoz.
A név hallatán Diana szeme dühösen megvillant.
- A Fővezéretek.
- Az enyém ugyan nem! – csattant fel kissé pirulva Marco. - Én úgynevezett törvényen kívüli vagyok - itt betoldott egy ásítást. - Mindjárt hajnal. Ha akarsz, maradhatsz.
- Nem, megyek - azzal a szűkszavú lány kilibbent az ablak maradványain.
Marco a fejét csóválva, egyetlen intéssel elhúzta a vörös függönyöket, kizárva az utca fényeit és az emberek számára még nem érzékelhető hajnali derengést. Amikor becsukta az ajtót, kényelmesen elnyúlt az ágyán, az utolsó gondolata Francis LeRoy volt.
Azután mély, álomtalan alvásba merült.

*~*~*~*~*~*~*

Hűvös szél susogott New Downhell utcáin. Caroline Michon a város szélén, egy üres ház falát támasztotta, és unottan piszkálta körmeit.Egyszer csak egy alak körvonalait pillantotta meg a városból kifelé jövet. Felkapaszkodott a futóborostxán ágian, és a tetőről szemlélte az alakot.
- Felesleges eltűnnöd, Carry - mondta az alak a földön. A fiatal nő rögtön ráismert a klánja vezérére.
- Jó estét. Miben állhatok szolgálatára? - ugrott le a magas fűbe, és formaiságból fejet hajtott.
- Szeretném, ha megvéreznél egy embert. Már meg is találtam. A neve Beryll Thing, fiatal diáklány. Ha megvérzed, visszafogadunk a klánba. Tudod, hogy legutóbb hibáztál. - suttogott a férfi, nevezetesen Nigel Arquette.
- Nem teszek ártatlanokat vámpírrá. Különben is - villant meg Carry szeme -, nem szeretnék a Fővezér elé járulni. Kifejezetten rühellem azt a....
- Nem ez a lényeg. Ha nem teszed meg, valószínűleg a klán száműzni fog a városból. - felete Nigel.
- Akkor sem! Én nem fogok kis taknyosokat beszervezni! - robbant ki a nő, és elment.
- Gondolt át, Caroline Michon...! - kiáltott még utána a klánvezér.

New Downhellben egy árva lélek sem tartózkodott az utcákon. Senki, vagyis csak egy fekete-vörös ruhában lépkedő fiatal nő. Ő is csak a házakat pásztázta. A függönyök, redőnyök elhúzva, csak egyetlen ablaknál nézett ki egy fiatal lány az utcára. Carry épp csak egy pillanatra érzékelte, már el is tűnt az ismeretlen, akit talán soha többé nem fog látni.
Ez volt élete legnagyobb tévedése.

*~*~*~*~*~*~*

Beryll Thing utálta a családját, utálta az embereket. Mindenkit utált New Downhellben. Mindent és mindenkit. Egy valaki állt közel a szívéhez. Volt egyetlen egy barátnője. De az egy éve meghalt, és Beryll egyedül maradt. Sokszor kijárt a temetőbe, a barátnője sírjához, de ezt csak titokban tehette, ugyanis a barátnője szülei nem szerették. Viszont este sem mehetett oda, mert furcsa pletykák keringtek a temető és az egész város éjszakai életéről. Az emberek furcsa eltűnésekről és halálesetekről beszéltek. Néhányan hittek bennük, és alig mertek kimenni az utcára. A legtöbb ember viszont nem is figyelt ezekre a pletykákra, és esténként mindig kiment egyet sétálni, csak hogy bebizonyítsa a bátorságát.
Beryll hitt ezekben a pletykákban, viszont nem akart úgy félni, hogy nem tudja mitől. Ezért egy éjjel úgy döntött, hogy megtudja, miről beszélnek az emberek.
Megvárta, amíg elalszanak a szülei, felhúzta bakancsát, és kilépett az ajtón. Hideg volt, de ő nem fázott, így szép lassan elindult a sötétségben.
Épp elhaladt az egyik újságos mellett, amikor meglátott valamit a földön. Illetve valakit. Egy ember feküdt ott, vérbe fagyva. Először nem mert megmozdulni, majd úgy döntött, inkább visszafordul. Megijedt. Befordult egy sötét sikátorba, hogy lerövidítse az utat. De ekkor egy sötét alak ugrott elé, és az alak már bele is mélyesztette fogait Beryllbe. A lány nem tudta, mit csináljon. Ideje sem volt gondolkodni. Érezte, ahogyan elveszti a vérét, és egyre inkább a halálán van. Nem sokkal később már a földön feküdt. Nem volt ereje megmozdulni. Csak feküdt ott, és közben szemét rátapasztotta az alakra. Egy vámpír volt. Hallott már a vámpírkról. De eddig nem hitt bennük. Most már tudta, hogy mi az, amiről az emberek beszéltek. Ekkor a vámpír megszólalt.
- Adok neked egy választási lehetőséget. Akarsz élni, vagy inkább a halált választod?
Beryll nem is tudta miért, de az életet választotta. Már alig volt eszméleténél, ezért a vámpír gyorsan cselekedett. Mintha felvágtavolna az ereit. Beryll nem tudta, mi is történik pontosan. Minden olyan homályosnak tűnt. Már csak azt érezte, hogy valami folyadék csúszik le a torkán. Nem tudta mi az, de az ízéről arra következtetett, hogy vér.
Aztán Beryll agya egyre jobban kitisztult, és azon kapta magát, hogy sokkal jobban lát, mint eddig. Felült, és értetlenül nézett az előtte állóra.
- Vámpír vagy. - mondta az, majd felsegítette Beryllt. - Kárhozott.

*~*~*~*~*~*~*

Diana szép lassan leereszkedett, és besurrant egy sikátorba. A város tele volt ilyenekkel, és ennek örült. Viszont borzasztó éhes is volt, mert mióta útrakelt, egy csepp vért sem látott. Éles szemeit végigfuttatta a körülötte lévő tárgyakon. Szürke, magas épületek, kiborigatott kukák, félig meghajlított ágak a fákon... Nem volt szívderítő látvány. Dianak viszont épp elég, hogy biztonságosan elrejtőzhessen.
Tudta, hogy az éjszakából nincs sok hátra, és ha nem találkozik senkivel, túl kimerült lesz ahoz, hogy a fővezér elé álljon.
Hirtelen halk neszt hallott. Az egyik emeleti ház ablakán kihajolt egy öreg néni.
'Nem lesz finom, de neki már úgy is mindegy' - gondolta Diana, miközben elrugaszkodott. Már csak a néni rémült tekintetét látta, aztán bevágódott az ablakon, és a földre esett. Pillanatok alatt felugrott, és az idős asszony elé lépett. Kezét a szájára, száját pedig a nyakára tapasztotta. Élvezte, hogy a vér elönti a testét, ha friss nem is volt. Nagy sóhajtások közepedte helyet foglalt a szobában lévő ágyon, és kifújta magát.
Már majdhogynem hajnalodott. A szobában lévő órára pillantott. Fél három volt. Még el kellett mennie a fővezérhez mindenképp. Mikor már elég erősnek és nyugodtnak érezte magát, felállt, és elrugaszkodott ismét. Miközben a város közepe felé repült, meglátott valakit. Pontosabban kettőt. Éles szemének köszönhetően arra is következtetni tudott, hogy mindkettő nő. Ígyhát leereszkedett hozzájuk, és eléjük lépett.
- Azt hiszem, ti tudtok segíteni nekem. Merre találom Francis LeRoyt?
- Előszöris nem segítek, ha nem tudom ki vagy - szólalt meg az egyik nő. Dia biztos lehetett benne, hogy vámpír.
- Diana Lynn Xhanya Gillyan Christiana Silverwind - mondta kimérten. - Akkor már kérlek oszd meg velem a te nevedet is.
- Nos Ms.Silverwind a nevem Caroline Michon, ő pedig a tanítványom... Öh... - a tizennyolc év körüli lányra pillantott, akit az imént tett vámpírrá.
- Beryll Thing vagyok - szólalt meg. Hangja meglepően nyugodt volt ahoz képest, hogy percekkel ezelőtt még ember volt.
- Hagyjuk a formaságokat Caroline. A nevem Diana, ne Ms.Silverwindezz!
- Rendben Diana. Most pedig azt javaslom, sürgősen keressük meg a fővezért, mert lassan hajnalodik...

*~*~*~*~*~*~*

- Van sejtésed, merre találjuk meg? - kérdezte váratlanul útközben Diana.
- Éppenséggel ha át nem tette a szálláshelyét, akkor tudom merre van Francis LeRoy. - válaszolt Carry kimérten. Beryll egyenlőre csak nézte a két vámpírnőt, szinte feszült közöttük a levegő.
- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg óvatosan a lány.
- Mit akarsz? - kérdezte élesen a tanítója.
- Csak azt szeretném megtudni, hogy ki is ez a Francis LeRoy. - bökte ki Beryll. Diana és Carry arcvonása egyszerre feszült meg, és hosszú hallgatás után a sötétbarna hajú Carry belefogott a kezdésbe:
- Francis LeRoy. Ő a vámpírok legfőbb vezére. Az ő kezében van a New Downhellben élő vámpírok élete és halála. Sokszor kedvére gyilkoltat kedvenc verőlegényeivel, közülük megemlíteném a Hóhért. a pontos születési dátumát senki sem tudja rajta kívül, nincsenek konkrét adatok a múltjáról.Azt viszont sokan tudják, hogy évek óta üldözi a Rómait, és hogy minden újonc vámpírt be kell mutatni előtte. Azért megyünk mi is oda. És hogy elkalauzoljuk Dianát is - fejezte be a nő.
- És veszélyes em...vámpír LeRoy? - faggatózott Beryll.
- Kényére kedvére gyilkoltat, több, mint száz vámpírt öltek meg a parancsára, mert összeesküdtek ellene. Szerinted ez nem elég vezsélyes alak? - horkant fel Diana.
- De az... - dünnyögött Beryll.
- El tudnám viselni, ha nem lennél rossz hatással a tanítványomra. Így is elég elrettentő, ha LeRoy előtt kell mutatkozni - suttogta gyűlölködve Caroline.
- Ahogy akarod. - vont vállat a lány. - Ott vagyunk már?
- Egy utcasaroknyira van. - válaszolt Carry, és befordult a sarkon. Megállt egy üresen kongó játékbolt előtt, és felnyitotta a csatornanyílást.
- Itt kell...? - óvakodott Beryll a dologtól.
- Innen gyorsabb, ráadásul ez az egyetlen bejárat a csatornák felől. - mondta Carry, és már ugrott is a lyukon át a mélységbe. utána Diana, végül Beryll utolsóként. Óráknak tűnő ideig kanyarogtak a város alatt. Ahogy haladtak kifelé a városból egy nagyon régi, ütött - kopott járatba tértek, és haladtak nyílegyenesen felfelé.
- Messze van még? - kérdezte Diana türelmetlenül.
- Ennyire sietős? Egyébként nem. - vágott vissza Carry, és megállt egy rács előtt. Megzörgette, mire két tagbaszakadt vámpír előbújt az oldaljáratokból.
- Mit akartok? - kérdezte a robosztusabb, kopaszra nyírt fejű őr őket.
- Caroline Michon vagyok. Ő a tanítványom, Beryll Thing. Ő pedig Diana Lynn Xhanya Gillyan Christiana Silverwind. Mindannyian Francis LeRoyhoz, minden vámpírklán Fővezéréhez jöttünk - felete a barna hajú vámpírnő udvariasan. A rácsot erre kipattintották, és betessékelték őket.
- Erre gyertek. Ha kicsit zaklatott a Fővezér, az a Római miatt van. - mondta a kopasz, és elkísérte őket a továbbiakban.
- Mi történt? - kérdezte Diana.
- Az uraság el akarja kapni a Rómait. Vagyis Marco Tyranne-t. Nála járt a kitagadott, de meglógott. Meg sem akadályozta, de most utólag ezen dühöng a legjobban - magyarázott az őr, miközben felértek a járat végéig. - Innentől más kísér titeket. Viszlát - mondta, és visszafordult, majd eltűnt a sötétben.
- Ezek aztán a hírek... - füttyentett Carry, és sorra kimásztak a nyílás tetején.

*~*~*~*~*~*~*

Christopher Mignotte Sinistre, mint a Mautycra klán vezetője kénytelen volt megjelenni a másnapi tanácskozáson. A Társulás Épülete volt egész New Downhell legnagyobb épülete. Az idő este nyolc felé járt, a hold már készülődötött uralomra kerülni. Chris éppen a Punisher Avenue 66. számú, hatalmas épület előtt ált. Ha egy ember betéved ide, biztos, hogy városházának nézi a vakolt falú házat. A fekete hajú vámpír nagyot sóhajtott, és beállt az ajtó előtt kígyózó sorba. Mindenütt klánvezetőket látott, vagy netalán alvezéreket, vagyis fontos személyeket New Downhell társadalmából. Érezte, hogy nézik. Egy gyors mozdulattal hátrakapta a fejét, libbenő fekete haja súrolta a hozzá közel álló vámpírnő arcát.
Mikor Chris felismerte az alakot, keze ökölbe szorult.
- Zelma, mi a francot keresel te itt?! - sziszegte, miközben húgocskájára nézett.
- Mi ez az új stílus, hogy utálsz? - mosolygott sejtelmesen Zelma, és az égre emelte tekintetét. Ugyanolyan vonzó volt, mint a bátyja. Főleg most, hogy arca ezüstösen ragyogott.
- Kérdeztem valamit! - csattant a bátyja, felvonva ezzel magára a figyelmet.
- Elegem van, hogy mindenből kimaradok. Be akarok jutni a flancos gyűlésetekre, hiszen a húgod vagyok!
- Az kit érdekel? Zelma, ez itt New Downhell! Ha nem vigyázol, röppen egy tőr, és már nincs meg a fejed! Menj innen, ez nem neked való! - Chris őszintén féltette a húgát. Talán, mert egyedül Zelma volt neki a világon. Kezei közé vette a lány kezeit.
- Féltelek! - suttogta.
- Nem vagyok már kisbaba, Chris! Be akarok menni! Annyira utálom, hogy egy senki vagyok itt! - Zelma hangja szinte csöpögött a keserűségtől, ahogyan kiejtette ezeket a szavakat. Chris pedig, jó báty lévén, mit lehet erre mondani alapon felnevetett.
- Nem vagy senki! Emlékezz a tavalyi barvúrodra! Amikor... Ööö... Izé...
- Az nem én voltam, hanem Rina. Látod?! Engedj el, be akarok jutni! - Zelma kitépte magát bátyja szorításából, és előrefurakodott. Már majdnem belépett az ajtón, szinte érezte a Társulás Háza előcsarnokának melegét... Viszont hirtelen megragadta egy erős kéz, és kihúzta a sorból.
- HÉ! EZT NEM CSINÁLHATJA! - kiáltott elkeseredetten a fekete vámpírlány, de már az utcán állt, és bátyját is szem elől tévesztette. Csak nagyot rúgott az előtte fekvő szemetesládába, majd egy suhanással eltűnt. Az épület tetején talált menedéket magának. Hallotta, ahogy beözönlenek a vámpírok a nagyterembe, hallotta izgatott morajukat. Zelma szinte biztosra vette, hogy a mai gyűlés témája is Marco Cygnus Tyranne lesz. Mint szinte mindig az elmúlt hetekben. Hirtelen feszült csend telepedett a teremben ülőkre. A tetőn ülő alak szinte szemei előtt látta, ahogy Francis LeRoy feláll és csendet int a teremben. Aztán a Fővezér hangja bezengte a termet.
Chris meredten figyelt vezérére, aki -mint gondolta- újabb egekig érő hegyibeszédbe fogott a Törvényen Kívüliről, más szóval Marco Cygnus Tyranne-ról.
- Megint kicsúszott a karmaink közül, ezt nem hagyhatjuk annyiban! Marco elmeháborodott, gyilkos, mindannyiunkra nézve veszélyt jelent. Ugye, kitiltottuk az összes klánból. Nos, azt csiripelték a madarak, hogy újabban kipróbálja magát egyes klán vezetői előtt, hogy aztán bevegyék maguk közé. Neveket nem szeretnék említeni - Francis szeme megvillant. - Védekeznünk kell ellene. Hiába tűztünk ki vérdíjat a fejére, eddig ilyen módon senkitől nem kaptunk visszajelzést. Nem akarom a fél kincstáramat Tyranne-re költeni, ezért kérem segítségeteket! Ha valaki látja, esetleg próbálkozik nála, azonnal szóljon nekem, de azonnal! Meg kell Marcotól szabdulnunk, minél hamarabb...
Chris összehúzta a szemöldökét. Valahogy nem volt neki tiszta a dolog. Minden bátorságát összegyűjtötte, és megköszörülte a torkát.
- Öhm... Elnézést, hogy közbevágok, de én és még jó pár társam még mindig nem tudjuk, hogy Tyranne pontosan miért vetett véget Jeremy Nosea életének... Mit tett ellene az alvezér?
Francis megcsóválta a fejét.
- Christopher, Christopher... Tőled nem ilyen ostoba kérdésre számítottam... A dolog egyszerű: Tyranne vérszemet kapott, és szerencsétlen Jeremy volt a legközelebb...
Chris nagyot sóhajtott. Már kitudja milyen régen ezzel a süket dumával tömték a fejét. Nem értette, miért nem bízik meg benne Francis, pont Francis, aki személyesen kérte fel, hogy lépjen a Mautycra élére. Mindenesetre nem feszítette tovább a húrt, csak hallgatott, és újra a Fővezérre függesztette tekintetét.
Zelma eközben feszettül hallgatózott. Szíve sebesen vert. Ő is remélte, hogy végre napvilágot lát az igazság Jeremy Nosea haláláról, így most nagyot csalódott. A szél belekapott a hajába, és érezte, hogy tincsei gyengéd ujjak között simulnak. Hátrakapta a fejét, és mikor meglátta a libbenő, fehér bőrkabátot, majdnem felsikoltott.
- Nyugalom, nem akarlak bántani... - suttogta Marco. - Csupán engem is érdekel, miről folyik a szó Mr. Idegbetegnél.
- Rólad - felelte remegő hangon Zelma.
- Na nem mondod... Erre magamtól is rájöttem. Viszont, az hatalmas baromság, hogy vérszemet kaptam. Jampi... - morgott a vámpír, majd hátrafeküdt a tetőn. Kigombolt inge alól kivillant hasfala. A feszült csendben hallani lehetett Zelma izgatott nyelését, mire Marco felkapta a fejét.
- Na mi van?
- Miért ölted meg? - suttogta Zelma elhalóan.
- Pont neked mondanám el, Zelma? Azért, Christopher Sinistre húgától többet vártam... - csóválta meg a fejét Marco.
- Honnan ismersz minket? - csattant a fekete, és idegesen kismított arcából a tincseket.
- Az az én dolgom. Most pedig, ciao, ma chére! - Marco kacsintott egyet, és a következő pillanatban már sehol sem volt.
- Na, ezt aztán jól összedobta nyelvtanilag! - cincogta Zelma, majd a távoli fényekre nézett.
A tanácskozás ekkorra már valamily rejtelmes ok miatt véget ért, és a vámpírok kiözönlöttek az utcára. Az egyik meglátta a rejtőzködő Marcot, és rögtön felkiáltott.
- OTT VAN! TYRANNE, A FALNÁL! KAPJÁK EL! - kiáltotta. Chris nyomban odakapta a fejét. Tekintete találkozott a bújkűló vámpíréval, s érezte - segítenie kell. Mivel nem tudta a gyilkosság okát, nem is tartotta gyilkosnak Marcot. Mielőtt bárki megláthatta volna, egy suhanással a Törvényen Kívüli mellett termett, és elkapta a csuklóját. Marco már arra számított, elkurjantja magát; MEGVAN! GYERTEK, ITT VAN! , mivel szinte minden más vámpír reakciója ez lett volna. De nem. A kiáltás helyett Chris halkan suttogott valamit, majd mindketten a levegőbe emelkedtek, és már messze szálltak. Az izgatott tömeg szemét összehúzva meredt a távolodó alakok után. Zelma is köztük volt.
- Valaki felismeri, ki mentette meg? - bődült Francis. Egy vékonyka nő, aki Zelma mellett állt, már nyitotta volna a száját, de Christopher húgocskája a következő pillanatban észrevétlenül kicsavarta a nyakát.
- Jobb lesz odébbállni - motyogta magának, majd a levegőbe emelkedett.
Eközben, a Impurity Boulevard 56-ban a feje tetején állt minden. Chris idegesen kergette húga macskáját, Marco pedig még mindig elhűlten nézett megmentőjére. Keltise fájdalmasan nyávogott, mikor Chris feldobta a lépcsőn, de a talpára érkezett, és azonnal beiszkolt Zelma szobájába.
- Miért mentettél meg? - kérdezte Marco már vagy századszorra. Chris végre elérkezettnek látta az időt válaszolni, s a barna vámpírra nézett. Torkát valami eddig ismeretlen érzés fojtogatta, s lassan közelebb lépett. Alig pár centiméterre megállt a Törvényen Kívüli előtt, ujjaival finoman megérintette annak halálsápadt arcát.
- Amíg nem tudom a gyilkosságod okát, nem tartalak gyilkosnak... - suttogta, és kezeit elemelte Marco elől. - Minek ömöljön olyan vér, amely talán ártatlan?
- Nem ömölt volna. LeRoy élve akar engem, a többit pedig a mocskos fantáziájára bízom - felelt halkan Marco, és hatalmasat nyelt. Ilyen még sosem fordult elő vele. Ránézett Chrisre. A fiú tincsei lágy eleganciával hullottak vállára, s egész lénye valami eddig ismeretlen, szokatlan, furcsa érzést gerjesztettek a Törvényen Kívüliben. Régóta nem érzett ilyet. Túl rég óta.
- Köszönöm - suttogta Marco. Úgy érezte, mondatához fölösleges lenne hozzátenni, hogy "de egyedül is meg tudtam volna oldani", hiszen ilyen még sosem fordult vele elő. Mármint, hogy egy klánvezér menti meg. Szótlanul kilibbent az ablakon, és lassan eltűnt Chris szemei elől. Ahogy elfordult, Zelma abban a pillanatban reppent be a selyemfüggönyök mögül.
- Elment már? - zihálta. Látszott rajta, hogy sietett. Chris szomorúan húga felé fordult, és bólintott.

*~*~*~*~*~*~*

Marco immár fél órája ugyanazt a mozdulatot ismételgette, nevezetesen hogy jobb kezének öt ujjával az íróasztalán dobolt. Rusztikusan berendezett könyvtárszobájában üldögélt, előtte nyitott könyv hevert (Edgar Allen Poe összes művei), de bármennyire is próbált, nem tudott belemélyedni.
Különböző gondolatok és emlékképek villództak a szeme előtt. Francis, Christopher, a társulás bűbájosan drabális épülete, vér és halálsikoly... és Jeremy Nosea, aki néha még visszajárt kísérteni az álmaiban.
Miért öltem meg... , gondolta gúnyosan Marco.
Valóban, mindenki erre volt kíváncsi. Bosszú volt, tán kicsinyes, de jogos, nagyonis jogos bosszú.

1987 tele fogcsikorgató volt New Downhellben. Az ónos eső és a fagy közreműködésének eredményeképp az utakra és járdákra több, mint tízcentis jégréteg képződött, amit alig lehetett észrevenni a rárakódott hó miatt.
Aki az utcákon járt, vagy vámpír volt, vagy valóban halaszthatatlan dolga akadt. Sain-Jonas Brier és ifjú gyermeke, Marco Tyranne vámpírok voltak. Alig két centivel a föld felett lebegtek. A legtöbb fajtársuk képtelen volt erre, legfeljebb azt tudták megakadályozni, hogy hasra vágódjanak a jégen. De ez a két vámpír talán a legerősebb volt a városban a Fővezéren kívül.

A Fővezér épp abban a percben magához hívta saját, külön bejáratú fogdmegjeit, azaz még vámpírkörökben is kiemelkedően kegyetlen, gyilkos rohamosztagát.
- Hívatott, uram? - kérdezte Jeremy Nosea, a három jól megtermett vámpír közül a legértelmesebbnek tűnő, aki mellesleg a Secryth klán alvezére volt.
Francis LeRoy bólintott. Sokezernyi érzés, indulat dolgozott benne most, főként az emésztő féltékenység. Nem akart többet beszélni annál, ami feltétlenül szükséges, mert úgy érezte, félő, hogy többet árul el, mint kellene.
- Feladatot bízok rátok. Fontos, tehát ha elhibázzátok, sorsolásos módszerrel fogom az egyikőtöket kivéreztetni, természetesen saját kezűleg - Francis mindvégig háttal állt a bizarr társaságnak, kifelé nézett az éjjeli hófúvásba, ám kemény, acélosan csengő hangjából ki lehetett olvasni, hogy tökéletesen komolyan gondolja, amit mond. - Öljétek meg Sain-Jonas Brier-t. Tudjátok, hol találjátok. Dolorosa Lane 7., a viktoriánus paplak a város északnyugati szélén.
- Tudjuk, uram - a három alak sarkon fordult, és menni készültek.
- Még valami, Nosea.
- Igen, uram?
- Tudni fogom, ha nem teljesíted a feladatot.
Jeremy Nosea hatalmas gombóccal a torkában hagyta el a Fővezér lakosztályát.

A mit sem sejtő leendő áldozat és tanítványa ezalatt az imént említett ház nappalijában üldögéltek. A kandallóban tűz égett, de nem a melegítés, sokkal inkább a látvány miatt.
Marco a szőnyegen ülve piszkálta a lángokat. Érezte, hogy a díványon ülő Sain-Jonas szeme rajta pihen, és zavarban volt. Őrületes zavarban. Pedig a szeretője. Akármikor odamehetne hozzá, és megcsókolhatná, ha át tudná szakítani saját korlátait. De nem tudta, teremtője közelében szinte lebénult.
- Látom a gondolataid, Marco. Mondtam, hogy rejtsd el őket - törte meg Sain-Jonas kellemes tónusú hangja a puha csendet.
Marco felállt, és megfordult. Lesütött szemmel szólalt meg.
- Előled rejtsem el őket?
- Előlem is, akár. Különben megkönnyíted a dolgom - a mester lassú léptekkel Marco mögé sétált, és hátulról átölelte a fiatal vámpírt. Az jólesően beleborzongott az érintésbe. Szerette, szédületesen szerette Sain-Jonas-t, ami ritkaságszámba ment. Vámpírmester és gyermeke rendszerint ki nem állhatták, vagy legfeljebb csak megtűrték egymást.
Sain-Jonas könnyed mozdulattal végigcirógatta Marco arcát, majd csókot lehelt tanítványa nyakára.
- Zavarban vagy - susogta, miközben egy simogatás kíséretében emberi szem számára túlságosan gyors mozdulattal megfosztotta Marcót az ingétől.
- Nem mondod - lehelte a férfi elfúló hangon.
Ami ezután következett, megfosztotta Marcót minden zavarától, legalábbis egy időre. A szeretők, mester és tanítványa, a gyönyörtől remegő térdekkel vánszorogtak fel a hálószobába, behúzták a függönyöket s egymás karjaiban aludtak el.

Marco másnap este zsongó fejjel ébredt. Borzalmasat álmodott. Oldalára fordult, hogy gyengéden hozzásimuljon Sain-Jonas-hoz, de amit a franciágy másik felén látott, borzalmasabb volt mindennél, és örökre beleitta magát a vámpír emlékezetébe.
A levágott fejű holttest mellkasába cirkalmas jelet égettek: a Secryth-klán szimbólumát, a kilencágú csillagot közepén fordított kereszttel. Sztereotípikus és otromba jelkép.
Ki művelte???!!! , jajdult fel gondolatban Marco, mire testes vámpír sétált elő a sarokban álló díszes spanyolfal mögül. Csak annyi ideig maradt, hogy gunyorosan Marco szeme közé nézzen, s már suhant is ki a szobából, le a lépcsőn, szinte láthatatlanul. Jeremy Nosea.

Marco fortyogó dühvel a lelkében, homályos elmével cselekedett. Szeretett volna kirohanni a házból egy hosszú, artikulátlan üvöltés közepette, de nem tette. Az ágy alól előhúzott egy ládát, melyben Sain-Jonas a kardját tartotta. Eredeti, japán szamurájkard volt a XV. századból.
Magához vette a kardot, majd kinyitott egy ablakot, és azon át kiröppent a sötét koraestébe. Már a Társulás épülete fölött járt, amikor tudatosult benne, hogy fázik, de nem is igazán érdekelte.
Hatodik érzékével letapogatta az épületóriást, s meg is találta, amit keresett. Jeremy Nosea a Fővezér lakosztályában volt, Francis LeRoy társaságában. Senki más. Bár Marco azt sem bánta volna, ha az egész Társulás bent nyüzsög. A bosszú még jobban feltüzelte amúgy is forró vérét.
Berúgta az ablakot, mely ezer apró szilánkra tört, és már benn is volt a fényűző pompával berendezett szobában. Nem cicózott sokat, noha azt akarta, Nosea szenvedjen, könyörögjön kárhozott lelkéért, mégsem akart erre az alantas szintre süllyedni.
Egyetlen gyors vágással megszabadította klánja alvezérének testét a fejétől.
Francis LeRoy arcán gunyoros félmosollyal nézte végig az egészet, ahogyan ez a gyönyörű ifjú eszeveszett dühvel beront a szobájába, és kivégzi az ő legjobb bérencét. Különös módon még mintha élvezte volna is a látványt, kiváltképp Marco karjának megfeszülő izmait, ahogy az lecsapott. Ráadásul egyetlen szál fekete nadrágban érkezett, mintha odakint nem tombolnának a mínuszok.
- Egyszer majd veled is végzek - szólalt meg Marco, és villogó szemeit Francis tekintetébe fúrta. - De nem ma - tette hozzá. - Au revoir, ma chére - köszönt el hibátlan francia kiejtéssel, melyet Sain-Jonas-tól tanult, aztán kirepült az ablakon. Haza, a házba indult, mely nem volt már az otthona, s nem is lesz az soha többé.

Szerettem, a jó francba is. Most is szeretem. Bármit, az égvilágon mindenemet odaadnám, ha újra látnám, és mélyen elkeserít, hogy nem lehet. De megtartom a szavam. Egyszer megölöm Francis LeRoyt. Mit bánom én, hogy utána kivégeznek, megégetnek máglyán! Érted, Sain-Jonas, csakis érted - gondolta Marco, és becsukta a könyvét.
Tekintetét lassan a szemben álló üres könyvespolcon árválkodó egyetlen kőurnára emelte, melyre a következő feliratot vésték: Loving Memory Of Sain-Jonas Brier.
Hamu. Ennyi maradt belőled... szerelmem. Marco arcára vörös cirádát rajzolt a vérkönnypatak. Sain-Jonas Brier emlékére.

*~*~*~*~*~*~*